BAKUMAN

ANIME (1-2. ÉVAD)

Az anime alapjául szolgáló mangáért a Death Note-ot is jegyző Tsugumi Ohba és Takeshi Obata nevét foglalhatjuk imáinkba. Mangaként a sorozat 2008-ban debütált a Weekly Shounen Jump-ban. Az anime első évada 2010-ben futott le, amit aztán második évad is követett 2011-ben.

A sorozat műfajilag leginkább „vegytiszta slice of life”-ként körülhatárolható, ennek megfelelően találunk itt mindent lassan csordogáló történettől kezdve árnyalt karaktereken át teljesen életszagú szituációkig és konfrontációkig.
Maga a történet egyszerű, akár egy pont. Két főhősünk felkapaszkodását meséli el a szamárlétrán, ahogy ügyes és ambiciózus, de suttyó kis nyolcadikosokból vérprofi, babérkoszorús mangakákká növik ki magukat.

Vegyük górcső alá a legkritikusabb pontokat: a karak-tereket. A történet szinte teljesen egyenes szálon fut, időbeli ugrálással is csak elvétve találkozunk, az első egynéhány visszaemlékezős, alapszituáció-felvázoló epizódban. A két fiú jelleme egészen hétköznapi és egyszerű, ugyanakkor finoman árnyalt. Szerethetőek és teljesen életszerűek. A mellékszereplőkről is ugyanezek a pozitívumok mondhatók el: mind egy-egy zsánert képviselnek (a halk szavú, visszahúzódó barna; a nagyszájú és harsány vörös; az őrült-zseni rivális, akinek tagad-hatatlanul Ollókezű Edward volt a fodrásza), és a történet előre-haladtával bomlik ki a főszereplők jellemrajzával együtt az övék is.
 

„Ma is tanultunk valamit.”

Az egész történet a szorgalmas munka és az elszántság témáját járja körbe. Igen, ez a tanulság. Fontos, hogy egy történet ne csak öncélúan „szóljon valamiről”, hanem üzenetet adjon át, a Bakuman pedig maradéktalanul teljesíti is ezt. Ez pedig: ha valamit nagyon-nagyon, de tényleg nagyon akarsz, és hajlandó vagy kemény áldozatokat meghozni érte, akkor el fogod érni (vagy nem… mert az is benne van a pakliban, és mert az élet nem rózsaszínű, cukormázas habostorta).

  Kritikus pontok no. 2.: humor. A műfajból adódóan itt sem jellemkomikum, sem pedig helyzet-komikum nem igazán jöhet szóba. A sorozat mégis végig megőrzi a könnyed hangvételt, ugyanakkor végig érezzük, hogy mindennek, amit a szereplők tesznek, súlya, tétje van. A komikum forrása leginkább az egyes szereplők reakciói az egyes helyzetekre, és az ezt zseniálisan megjelenítő mozdulatok, gesztusok, arckifejezések. (Figyelem: a sorozat nézése közben többszöri, hangos felröhögés volt megfigyelhető a kísérleti alanyoknál.)


Nagyon nehéz úgy egyensúlyozni a történettel, a karakterekkel, a hangulattal, hogy az egész végig végtelenül triviális, hétköznapi és egyszerű legyen, mégis végig képes fenntartani a néző figyelmét, és izgulni az egyes szereplők hátsójáért. Na ezért zseniális ez a sorozat.


„Szövegelés”

Nem tudom, ki hogy van vele, de én animét angol felirattal nézek, eredetiben. Nem azért, mert a magyar felirat derogálna nekem, sőt. Ha lenne az animékhez JÓ magyar felirat, akkor isten biza, csak úgy nézném. De sajnos a fan-fordításoktól, amiket eddig láttam, sírni támadt volna kedvem, miköz-ben éreztem az agysejtjeim tö-meges pusztulását a nyelvtani mu-táns-szörnyszülöttektől.

Tehát  ezért nézek angolul animét. (És most következik hősünk töredelmes vallomása, miszerint animenézéssel szerezte meg angol felsőfokúját.)
Nem tudom, hogy a Bakuman-hoz lett-e fordítva szöveg magyarra, de ha igen, akkor itt is felhívnám a figyelmet a témából adódóan jelenlevő szakzsargon buktatóira. Az angol változatnak is meggyűlt vele a baja.
Például van ugyebár a manga skicces, ceruzával nagyoltan felvázolt változata, mielőtt megrajzolnák a letisztázott, csilli-villi mangát és nyomdába löknék. Ezt a japánok „neemu”-nak hívják, amit először az angol fordító is „name”-nak írt, majd egyszer csak, se szó se beszéd, elkezdte „manuscript”-nek, vagyis kéziratnak fordítani. Mivel effajta szakkifejezések Japánon kívül gyakorlatilag sehol nem léteznek, magának a fordítónak kell azt a saját nyelvén megteremtenie.
Vagy mondhatnám úgy is: óvakodj a manga-szakzsargontól, mert úgy össze tud zavarni, mint a huzat.

Kép és hang

Az animáció teljesen rendben van. A műfajból eredően nincsenek dinamikus, látványos jelentek, a szereplőket hétköznapi környezetben, hétköznapi cselekvések közben látjuk. A mozdulatok korrekten kidolgozottak, a színvilág nem harsány, visszafogott, mégis élvezetes.

Az anime soundtrack-je (hogy kell ezt mondani? filmzenéje?) kellemes, élve-zetes, teljesen jól a képi világ alá dol-gozik. Legtöbbször gitáros-dobos, élénk szólamokat hallunk, a fiatalos hang-vételt megőrzendő.

Végül pedig jöjjön az én kedvenc ked-vencességem, az opening-ek és az ending-ek témája (főcím és végefőcím, ha nagyon magyarítanánk). Leszögezném, hogy ezek a másfél perces szösszenetek az epizódok elején és végén mind zeneileg, mind képi világban NAGYON jól el lettek találva (vagy csak teljesen rátapintottak a stílusomra). Az opening-ekre általában jellemző, hogy telepakolják mozgalmas csatajelenetekkel meg véráztatta arcokkal, a Bakuman esetében viszont nem várt módon a levegőben repkedő papírlapok is meglepően jól mutatnak. Na és a zene. Az ugyebár telitalálat. De komolyan, az összes. Örökös VIP helyet kapott mindegyik a lejátszómon, ami pedig azért nem kis teljesítmény, tekintve, hogy finnyás gyerök vagyok ám.

1. OP – Blue Bird (Kobukuro) – Tipikusan az a dal, ami nem az első, hanem többedszeri hallgatásra tesz a rabjává. Nem tellett sok időbe, hogy beillesszem a fütyülős/du-dorászós repertoáromba.

2. OP – Dream of Life (Itou Shouhei) – Ha az elsőhöz kéne hasonlítanom, talán kicsit kevésbé karakteres, viszont ugyanolyan jó. Nagyon jó.

1. ED – Bakurock ~Mirai no Rinkakusen~ (Ya-kyim) – Tökéletesen kiegészíti az első főcímet. Lendületes, dallamos, erővel teli. Ez. Is. Nagyon. Jó.     És. Kész.

2. ED – Genjitsu To Iu Na no Kaibutsu to Tatakau Monotachi (Takahashi Yu) –  Zúzás. Ugrálósan, fej-rázósan, kamaszos-dacosan. Ja, és imádom a refrénjét. Meg mindenét, az indokolatlanul és idegesí-tően hosszú címe ellenére is.

3. ED – monochrome rainbow (Tommy heavenly6) – Hát most mondjam azt, hogy ez az egyik legeslegszebb szám, amit egész eddigi életemben hallottam? Jó, mondom. Mert az. És állítom, hogy ez Tommy-ék egyik legjobb száma, és erről nem nyitok vitát. A nap bármely szakában, bárhol képes volnék elkezdeni dudorászni.

4. ED – Parallel = Show me the way (Sashida Fumiya) – Ez az a fajta „intelligens” zene, ami egyszerre habkönnyű és laza, olyan, mint egy koraőszi délután, ugyanakkor mégsem felejthető, és már akkor végzetesen beleszeretsz, mikor még csak az első három másodpercet hallottad belőle.

Egy kis hype a végére

És mikor pár napja, mikor az utolsó epizód utolsó percei peregtek, én meg gondolatban már ezt fogalmaztam, egyszer csak BAMM!, ezek itten nekem bejelentik, hogy LESZ HARMADIK ÉVAD! Awww yeah, man!

Bevallom, erős késztetést éreztem, hogy a nadrágom a földhöz csapkodjam örömöm-ben, mert ebből a jóságból sosem lehet elég!

A mangát nem olvastam (viszont így az ötéves tervben már mindenképp benne van), de a pletykák szerint az már közeledik a végéhez, ugyanakkor a net kopár és veszélyes sztyeppéin azt is láttam, hogy az animéből tán negyedik évad is lesz még.

Tehát művem így befejezetlen marad, remélem a sorozat végét nem b*sszák el, ha már eddig ekkora királyság volt az egész.


Ha lusta voltál elolvasni a sok betűt, a végére itt a lényeg kevesebb betűben: NÉZD MEG. Velem elfeledtette a világot, kikapcsoltam, teljesen magába szippantott. Könnyed szórakozást garantál (nem olyan, mint egy Pandora Hearts, ahol az olvasónak minden egyes fejezet után újabb és újabb lelki megrázkódtatáson kell keresztülmennie XD), tehát mindenkinek ajánlom. Igazából, ha tehetném, kötelezővé tenném a nézését, mert ritkán látni ennyire jó animét. Mivel azonban kötelezővé nem tehetem, hát csak caps lock-kkal kiírom: NÉZD MEG!

De komolyan :D

*    *    *

Végül pedig elrettentő példák, hogy miért ne olvassunk magyar feliratot.



„Akkor nem a macskákat hallottam bagzani.”

 
„Hogy is hívnak? betűznéd?”


 

„égjen az a zsír, ecsém!”



„két kancsó bivalypasztapusztai 2007-es küvét!”

Na jó, igazából ezeket csak én találtam ki.
Kivéve az utolsót. Forrás: http://siluette.freeblog.hu/archives/2012/03/05/1098_Nyocker/

Írta: megaphone